A férjem megjegyzése a lejárati dátumra örökre megváltoztatta egy 47 éves nő életét.
A sütőből kivett, szélén kissé megperzselt darált húst bámultam, és nem hittem a fülemnek.
Lejártál. Válást akarok mondta a férjem, miközben ellökte a tányérját. Olyan természetesen hangzott, mintha csak a benzinár-emelkedésről beszélne. Megdermedtem, a fakanál még a kezemben. Az ablakpárkányon álló kaktusz egy görbe tüskével felfelé mutatott, mintha ezt mondaná: Vége. Negyvenhét éves vagyok, Zoltánnal pedig húsz évet töltöttünk együtt. A fiunk, Bence, régóta más városban tanul, a lakáshitel pedig már majdnem kifizetődött. És most hirtelen: lejárt.
Körülöttem minden mozdulatlanná dermedt, mint egy régi fekete-fehér tévéműsor képe. A megperzselt húst bámultam, és morogva gondolkodtam: Megmenthető még a megégett része, vagy már késő? Furcsa, ahogy az agy apróságokba kapaszkodik, amikor valami igazán rémisztő történik.
A mindennapok, a kapcsolatok lassú pusztulása
Már tavasz óta feszült csend uralkodott a házban. Zoltán későn ért haza a munkából, hétvégén pedig az új főnöke által rábízott jelentéseket bújta. Én pedig belefeledkeztem az irodai életbe: pénzügyi kimutatásokat készítettem, dokumentumokat rendezgettem, este pedig a macskánkkal, Cirmivel simogattam. Beszélgetéseink ritkák voltak. Csak annyi: Vegyél tejet, Töltsd fel a kártyát, Ki mosogat ma? Egy ragadós fáradtság magas falat emelt köztünk.
Bence, a tizenkilenc éves fiunk, egy másik városban tanul, kollégiumban él, ritkán találkozunk. Néha felhív, ha pénzre van szüksége. Nyáron hazajött, és terveztünk egy kerti grillezést, de soha nem valósult meg: vagy rossz volt az idő, vagy Zoltán túl fáradt. Már akkor éreztem, hogy inkább szomszédok vagyunk, mint házastársak.
És tegnap meghallottam a végső ítéletet: Lejártál.
A válás árnyéka
A válás gondolata régóta körbejárt bennünket. Pár hete eltömődött a konyhai mosogató, és vízvezetékszerelőt hívtam. Akkor Zoltán hirtelen így szólt: Ez férfidolog, ne szólj bele. Miért mondta ezt? Ő maga sosem foglalkozott ilyesmivel. Mégis engem okolt, hogy nem vártam rá: mintha fontos lett volna számára, hogy rámutatson a tehetetlenségemre.
Aztán volt egy furcsa jelenet: a szomszédasszony, néni Erzsike, az emeleten kedvesen megkérdezte: Zoltán, Katalin, ünnepeltek már a házassági évfordulótokon? Férjem és én zavartan néztünk egymásra az évforduló egy hónapja volt. Mindketten elfelejtettük. A szomszédasszony együttérzően nézett ránk, mintha már sejtené a bajt.
De erre nem számítottam:
Válást? Komolyan?
Komolyan válaszolta a férjem, anélkül, hogy a szemembe nézett volna. Elfáradtam. Ez már régóta tart.
Próbálkozás a megértéssel
Az éjjelt a régi kanapén töltöttem, ahol általában a sorozataimat néztem. Cirmi, érezve a helyzetem, halkan dorombolt a lábamnál. Zoltánt alig hallottam bezárkózott a hálószobába. Reggel automatikusan kávét főztem, és a ferde kaktuszcserepre meredve gondoltam: Szegénynek sem megy jól. Egy sarokban áll, évek óta nem virágzik. Egyszer mégis, de csak egyszer.
Próbáltam őszinte beszélgetést kezdeményezni a férjemmel, de nem volt erőm. Elm
