A fiam családjában nincs már helyem számomra.
A nevem János. 72 éves vagyok. Egyedül élek egy régi házban egy kis faluszélen, ahol valaha minden tele volt élettel. Itt, ezen a kerten, a fiam, Gergő mezítláb futkosott a füvön, engem hívott, hogy poshadt takarókból barkába építsünk, együtt sütöttük a krumplit a parázson, és álmodoztunk a jövőről. Akkor azt hittem, ez a boldogság örökké tart. Hogy fontos vagyok, nélkülem nem megy. De az élet megy tovább, és most a ház csendben áll. Por a vízforralón, egy-egy vakaródás a sarokban, és a szomszéd kutyája néha ugat az ablak mögött.
Gergő anyja, az elhunyt feleségem, Mária, majdnem tíz éve távozott közülünk. Utána ő maradt az egyetlen, aki közel állt hozzám. Az utolsó kapocs egy olyan múltba, ahol még volt melegség és értelme mindennek.
Szeretettel és figyelemmel neveltük, de szigorúan is. Keményen dolgoztam, a kezeim soha nem pihentek. Mária volt a háznak a szíve, én pedig a keze. Nem mindig voltam otthon, de amikor kellett, ott voltam. Munka alá rendelve, de otthon apa. Megtanítottam biciklizni, javítottam az első Trabi-ját, amivel Pécsre ment egyetemre. Mindig büszke voltam rá.
Amikor Gergő megházasodott, örömmel töltött el. A menyasszonya, Lili, visszahúzódónak tűnt, csendesen viselkedett. A város másik végébe költöztek. Azt gondoltam: rendben van, éljék az életüket, építsenek valamit. Én pedig itt leszek, ha segítségre van szükségük. Azt hittem, látogatni fognak, hogy unokámmal játszhatok, esténként mesét olvashatok nekik. De semmi sem úgy történt, ahogy vártam.
Először csak rövid telefonhívások érkeztek. Aztán csak ünnepekkor írtak. Többször átmentem almáspitét vittem, cukorkát. Egyszer kinyitottak, de közölték, hogy Lili migrénje van. Máskor a gyerek aludt. A harmadik alkalommal már ki sem nyitottak. Utána abbahagytam a látogatást.
Nem csináltam jelenetet. Nem panaszkodtam. Csak ültem és vártam. Azt mondtam magamban: megvannak a maguk gondjai, a munkájuk, a gyerekek majd rendeződik. De múlt az idő, és rájöttem: nincs helyem az életükben. Máriának a halálának évfordulóján sem jöttek el. Csak egy telefon és ennyi.
Nemrég véletlenül összefutottam Gergővel az utcán. A fiát fogta a kezén, táskákat cipelt. Szóltam neki a szívem örömtől összeszorult. Megfordult, úgy nézett rám, mint egy idegenre. Apa, minden rendben? kérdezte. Bólintottam. Ő is. Azt mondta, siet. És továbbment. Így találkoztunk.
Sokáig sétáltam hazafelé. Közben azon gondolkodtam: hol hibáztam? Miért lett idegen számomra a saját fiam? Talán túl szigorú voltam? Vagy éppen túl engedékeny? Vagy csak kínos vagyok már neki az emlékeimmel, az öregségemmel, a csendemmel
Most én vagyok a saját családom, a saját támaszom. Kávét főzök, újraolvasom Mária leveleit, néha leülök a padra és nézem, ahogy más gyerekei játszanak. A szomszédasszony, Erzsi, néha integet. Én visszabólintok. Így élek.
Még mindig szeretem Gergőt. Mindennél jobban. De már nem várok semmit. Talán ez a szülők sorsa elengedni. De senki sem készít fel arra a napra, amikor feleslegessé válunk azok életében, akikért éltünk.
És talán ez az igazi érettség. Csak már nem a gyereké. Hanem a szülőé.
